Debrecenben az önálló hitközségi élet megindulásának első jele a külön zsidó temető felállítása volt. Kialakításának körülményeiről a Tekintetes Nemes Tanácshoz 1842. tavaszán Fischer Józsefnek hitsorsosai nevében beadott kérvénye, illetve az arra érkezett hivatalos válaszlevél (1843. június 8.) tudósított.
A városi közvéleményben nagy vitát váltott ki az egyre bővülő zsidó közösség kérése, miszerint önálló és kőkerítéssel körülvett sírkertet kívánnak a város területén működtetni.
A Magisztrátus döntésének eredményeképpen a városon kívül, a Homokkerttől délnyugatra, csupán deszkával körülkerített 200 négyszögöl területet biztosított a zsidó közösség számára. A kor szokása szerint Európa keresztény temetőit csupán fűvel benőtt árok vette körül. Értelem szerint a város is ezt a mintát követte.
Így a zsidó temető kőkerítésének megépítésére csak később, a Helytartótanács engedélyével került sor.
A Hitközség 1844-ben alapított Temetkezési Szentegylete (Chevra Kadisa), mint a legrégibb jótékonysági egyesület gondoskodik azóta is a halottak körüli teendők rituáléjáról, melyek a talmudi idők óta léteznek.
A debreceni zsidó temető alapítása óta ugyanazon a helyen található, bár területe az idők folyamán többször és jelentően bővült. Első bővítése 1855-ben volt.
A zsidó temető Debrecenben is és a világ minden pontján a “Bét Hácháim”, az “Élők Háza” nevet viseli, hiszen a sírkövek mindaddig összekötő kapcsot jelentenek az élőkkel, ameddig azokat gondozzák, nyilvántartják.